Te vagy?! Janka Ferenc atya elmélkedése Urunk megkeresztelkedése ünnepére

„Te vagy az én szeretett Fiam!” – szól az Atya szózata Urunk megkeresztelkedésekor a Jordán partján és szól most hozzánk is az ünnepi evangéliumban. A Szentlélek, mint egy galamb száll rá Jézusra és rajta is marad, hogy Krisztus Egyházában mindig érzékelhessük gyógyító vigasztalását, szabadító pártfogását és szelíd erejét.

A kimondott szavaknak ereje van. Rómában, egy kateketikai konferencián az egyik neves előadó, egy gyermekkori emlékét osztotta meg velünk. Négy éves forma kisfiú lehetett, amikor az unokatestvéreket egy tekintélyes nagybácsijuk sorba állította és megkérdezte tőlük: ki, mi lesz, ha nagy lesz?

- Kissé bizonytalanul azt válaszoltam, - mondta az előadónk - hogy én pap szeretnék lenni.

- Szerintem, te jó pap lennél! – mondta a nagybácsi.

Az őszülő halántékú, szalézi professzor kissé párás szemmel és elfogódott hangon vallotta meg, hogy a mai napig szívesen idézi fel ezt a régi emlékét, és erőt merít a nagybácsi bátorító bizalmából.

Ki vagy te? Kérdezik Zakariás pap fiát is, a sáskán és vadmézen élő, bort és részegítő italt nem fogyasztó híres aszkétát. Jánost, a keresztelőt, aki rettentő hatást gyakorolt kortársaira. Isten közeli, fenyegető ítéletét hirdette: „A fejsze már a fák gyökerén van, a jó gyümölcsöt nem termőket kivágják, és a tűzre vetik”.  Ki is ment hozzá Jeruzsálem, egész Júdea és a Jordán környéke, hogy megvallják bűneiket és a bűnbánat keresztségével bemerítkezzenek a Jordánban.

Sokan azt gondolták, hogy ő a Messiás. „Te vagy a Krisztus?” - kérdezték tőle a Jeruzsálemből hozzá küldött papok és leviták. Nem tagadta, hanem nyíltan megvallotta nekik, hogy nem ő az. Utánam jön majd, aki Szentlélekkel és tűzzel keresztel, szórólapáttal a kezében megtisztítja szérűjét. Búzáját magtárába gyűjti a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel megégeti.

János öntudatához és alázatához kétség sem férhet. Félelem és megalkuvás nélkül figyelmezteti még Heródest is, ami majd a fejébe kerül. Ugyanakkor tudja és megvallja, hogy ő kicsi, akit a hasonlíthatatlanul nagyobb követ. A tisztító vízbe merítő szolgaként az utána égető tűzzel és Szentlélekkel keresztelő Messiást hirdeti.

A „te vagy-e a Krisztus” felvetésre tehát határozott nemmel válaszol, a hamarosan eljön-e az ítélő Krisztus kérdésre viszont a válasza feltétlenül igenlőnek tűnik.

Néhány fejezettel később azonban mintha maga János is elbizonytalanodna. Immár a fogságból küldi tanítványait Jézushoz, hogy tudakolják meg tőle: „Te vagy-e az eljövendő vagy mást várjunk?” Talán szigorúbb Messiást várt János? Jézus válaszában a végső időkre vonatkozó próféciák beteljesedésével üzen, amit egy eddig ismeretlen elemmel egészít ki. A vakok látnak, sánták járnak. Az újdonság pedig az, hogy a halottak föltámadnak.

A Jánoshoz intézett „te vagy-e a Krisztus?” kérdésnek, és a Keresztelő bizonyosságot szomjazó érdeklődésének: „te vagy-e az eljövendő vagy mást várjunk?” most az Atya kinyilatkoztatása mutat új távlatot. Ebben nincs sem kérdés, sem bizonytalanság. A szeretet szuverén kinyilatkoztatását halljuk Jézusról. „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!” Honnan ez a határozottság és hogyan érthető Krisztus feltétlen, mégis bensőséges engedelmessége?

Martin Buber bölcseletében két alapszót különböztet meg. Az „én-az” és az „Én-Te” alapszót.

Az alapszó nem szavakkal, fogalmakkal kifejezett közlés, hanem létmód, az emberekhez a természethez és végső soron Istenhez való viszonyulás. Az „én-az” alapszó szerint létező ember „tapasztal”, felhasznál, kihasznál és elhasznál. Azt hiszi, hogy saját élvezete, vagyona, vagy sikere eszközeként birtokolnia kell vagy lehet minden- és mindenki mást. Nem veszi észre, hogy miközben tárgyként és eszközként kezel másokat, maga is szükségképpen tárgyiasul és eszközzé degradálódik.

Az Én-Te alapszóban a kezdeményezés egy Én-é, aki a Te-nek szólított másikban felébreszt valamit, pontosabban valakit. Ahogy az anya mosolya felkelti az emberben az ént, a szeretettel Te-nek szólított személyiség a hó alatt szunnyadó maghoz hasonlóan gyökeret ereszt és szárba szökken, hogy idővel bőséges termést hozhasson.

A mennyből hangzó szózatban Isten, az „ÉN vagyok, aki van” szól. Nem fenyeget, nem bölcsességet jelent ki és nem is erkölcsi útmutatást ad. Személyes szeretetét nyilatkoztatja ki Fia iránt a Jézusra szálló és rajta maradó Szentlélekben. Az az ÉN beszél, aki ezt az általunk is használt szót a legeredetibb és legigazibb értelmében kimondhatja. Az örök Igének és az időben megtestesült Fiúnak mondja, hogy „TE vagy az én szeretett Fiam!” A kezdetben a vizek felett lebegő teremtő Lélek, aki most, mint irgalmasan szelíd galamb, majd mint az igazság és ihlet tüzes lángnyelve jelenik meg, a MI, a közösség Lelke, akiben ez a kommunikáció és kommunió tökéletesen megvalósul.

Ki vagy te? Kérdezik tőlünk és kérdezzük mi is másoktól. Bárcsak lenne fülünk a hallásra, értelmünk a megnyílásra és szívünk a szeretetre, hogy merjük elhinni, hogy a vízkereszti kinyilatkoztatás nem letűnt idők nosztalgikus emlékezete, nem is egy távoli jövő ködös ábrándja, hanem Isten szentháromságos szeretetének epifániája, feltárulása. Ahol a Szentlélek hitelesíti az idők teljességében értünk megtestesült örök Fiú által hozzánk is szóló atyai szózatot: „te az én szeretett gyermekem vagy!”