Krisztus követése – Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 3. vasárnapra

Érdekes lenne egy felmérést készíteni arról, hogy mi, ennek a krisztusi felhívásnak melyik részét tartjuk fontosabbnak: a megtérést, vagy a mennyek országa közelségét?  

Az a sejtésem, hogy többségünk, az első részre gondolna. Mert a megtérés a mi feladatunk. Olyannyira, hogy sok, görögül nem is tudó, keresztény hívő számára sem ismeretlen a „metanoia” fogalma.  Ennek minden tanulságos jelentésével. A μετανοεῖτε (metanoeite) felszólítás ugyanis többféleképpen fordítható. Alakítsátok át a gondolkodásotokat! Térjetek jó útra! Térjetek meg!  Bánjatok meg, vagy lássatok be (akár utólag is) valamit! Tartsatok bűnbánatot!

Sokszor hallottuk, ismét és ismét újrakezdjük. Meg vagyunk győződve arról, hogy fontos az átalakulásunk, megtérésünk, bűnbánatunk. Azt azonban mégsem érezzük és értjük, hogy önmagában ebből miféle fény ragyogna.

Először azt kellene tehát felismernünk, hogy a világosság és a remény, a vigasz és az erő, a mennyek országának közelségéből, Jézus személyéből árad felénk. A megtérés csak azoknak az akadályoknak az elhárítása, amik e fény megpillantásának útjában állnak.   Az első változtatás tehát, amit a gondolkodásmódunk átalakításában végre kell hajtanunk, az a figyelmünk fókuszának átállítása. Nem a mi cselekvésünk az elsődleges, hanem az, hogy minden képességünkkel Jézusra koncentráljunk: mert benne jött közel a mennyek országa.  

Péter és András, meg Jakab és János meghívásának történetében is két mozzanat hangsúlyos. Az első az, hogy Jézus hívására otthagyták hálóikat, illetve apjukat és a csónakot, majd, hogy követték őt.

Az addigi életmód megváltoztatása, a kapcsolatok elengedése nem egyszerű. A lemondás, egy új kezdet sokszor bizonytalansággal, fájdalommal jár. Nem véletlen, hogy a Szentírás a házassággal kapcsolatban is azt említi először, hogy „az ember elhagyja apját és anyját...”

Ha a házastársak nem tudják elhagyni korábbi kötődéseiket, és nem válnak egymás első számú hozzátartozóivá, akkor aligha lehet tartósan harmonikus a kapcsolatuk. Ugyanakkor a házasságról szóló tanítás sem csak annyi, hogy „az ember elhagyja apját és anyját”, hanem folytatódik azzal, hogy „feleségéhez ragaszkodik és ketten egy testté lesznek”. Majd Szent Pál még hozzá fűzi: „Nagy titok ez, én pedig Krisztusra és az egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,31-32). 

Az elhagyáshoz a bátorságot, az egymáshoz ragaszkodás öröme és a teljes életközösség boldogsága adja meg. Pál apostol – nőtlen emberként – azért tudta és merte a beteljesült emberi szerelem boldogságát Krisztus és az egyház kapcsolatára vonatkoztatni, mert belülről élte az Isten és az ember kapcsolatának mindent felülmúló, misztikus intenzitását és intimitását.

Pál vallomása Krisztus követésének titkát is fellebbenti. Mert mindenféle elhagyásnál fontosabb a találkozás. A lemondásoknál pedig jelentősebb a megajándékozottság. Sem az apostolok, sem a szentek, sem a derűs keresztény emberek sorsából nem értünk meg semmit, ha lépten-nyomon a lemondások részleteire figyelünk és nem sejtjük meg a mennyország közelségének minden viszontagságot és emberi gyarlóságot fölülíró örömét.

A két testvérpár meghívásának rövid leírása is ebbe a kalandba invitál bennünket. Felragyog a fény, mert közel jött az Isten országa. El kell hárítani minden akadályt, ami ennek útjában áll. Jézus hív. Az apostolok otthagyják addigi életüket és követik őt. A Mester pedig emberhalásszá teszi őket.   

Az emberhalász kifejezés is értelmezésre szorul.  Gyakran félreértések, hamis képzetek társulnak hozzá. Pilinszky János „Halak a hálóban” című verse is ilyen irányba mutat. A 2. világháború kontextusában a csillagháló a kozmikus értelmetlenség. A benne fogott halak egymást gyötrő emberek. Abszurd reményük az, hogy pokoli kínjuk talán egy hatalmas halász gyomrában véget ér.

„Csillaghálóban hányódunk

partravont halak,

szánk a semmiségbe tátog,

száraz űrt harap.

...

Bűnhődünk, de bűnhődésünk

mégse büntetés,

nem válthat ki poklainkból

semmi szenvedés.

Roppant hálóban hányódunk

s éjfélkor talán

étek leszünk egy hatalmas

halász asztalán.”

A bizánci liturgia pünkösdi éneke ezzel teljesen ellenkező módon értelmezi az evangéliumi képet.

„Áldott vagy te Krisztus Istenünk,

ki a halászokat bölcsekké tetted,

leküldvén nekik a Szentlelket,

s őáltaluk hálódba ejtetted az egész földet.

Emberszerető Urunk, dicsőség néked!” 

Itt a Szentlelket elküldő Krisztus irgalmának védőhálója öleli körül az emberiséget bölcs szeretettel. Azért, hogy életünk artista mutatványai közepette se hulljunk soha a semmibe. Hogy hihessük, még halálunk után sem zuhanhatunk mélyebbre, mint a mennyei Atya ölelő karjaiba.

Isten Igéjének mennyei fénye így ragyogja túl a kozmikus csillagháló minden abszurditását. Ő a világosság, megtérésünk csak felé fordulás. Szeretetéhez való ragaszkodásunk és a vele való életközösségünk a beteljesedés, minden otthagyás és lemondás csak előzmény. Krisztus követése persze élethosszig tartó tanulási folyamat is. Valami olyasmi, amiről élete alkonyán Zelk Zoltán így vallott:

Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,

nem tudják, már járni tanulok

megadóan, Isten oldalán.

(Mert így igaz)