Leó pápa homíliája: Az életszentség adományát kérték az életükben, Isten megadta nekik

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

„Beírjuk a Szentek albumába…”

A szenttéavatási szertartás kezdetén Marcello Semeraro bíboros, a Szentek Ügyei dikasztérium prefektusa fordult Leó pápához: „Szentatya, az Anyaszentegyház azt kéri Őszentségétől, hogy Boldog Pier Giorgo Frassati és Carlo Acutis nevét írja be a Szentek Albumába!”, mire a pápa így válaszolt: „Kedves Testvéreim! Forduljunk imádságunkkal a Mennyei Atyához Jézus Krisztus által, hogy a Boldogságos Szűz Mária és az összes szentek közbenjárására kegyelmével támogassa azt, amit most ünnepélyesen megteszünk”. A Mindenszentek litániája után hangzott el a szenttéavatás formulája: „A Szentháromság tiszteletére, a katolikus hit magasztalására és a keresztény élet gyarapodására, Urunk Jézus Krisztus, Szent Péter és Pál apostolok és a mi tekintélyünknél fogva, miután hosszasan megfontoltuk és sokszor kértük az isteni segítséget és meghallgattuk sok püspöktestvérünk véleményét, szentnek nyilvánítjuk és jelöljük Boldog Pier Giorgo Frassatit és Carlo Acutist és őket beírjuk a Szentek albumába, meghatározva, hogy őket az egész Egyházban a Szentek között tiszteljék”. Ezt követően tömjénnel illették a két szent ereklyéit, majd az igeliturgiával folytatódott a szentmise.      

A legnagyobb ajándékot, a Bölcsességet kell kérni               

Az első olvasmányban a Bölcsesség könyvéből egy kérdést hallottunk: „[Uram,] ki ismerhette volna akaratodat, ha nem adtál volna neki bölcsességet, és nem küldted volna neki felülről Szentlelkedet?” (Bölcs 9,17). Ezt a kérdést hallottuk, miután két fiatal boldogot, Pier Giorgio Frassatit és Carlo Acutist szentté avatták, és ez így gondviselésszerű – kezdte homíliáját a pápa. Ez a kérdés ugyanis a Bölcsesség könyvében éppen egy olyan fiatalnak tulajdonítható, mint amilyenek ők, vagyis Salamon királynak. Ő apja, Dávid halála után számot vetett azzal, hogy sok mindennel rendelkezik: hatalommal, gazdagsággal, egészséggel, fiatalsággal, szépséggel, királysággal. Ám éppen ez a nagy bőség vetett fel benne egy kérdést: „Mit tegyek, hogy semmi ne vesszen kárba?” Megértette, hogy a válasz megtalálásának egyetlen módja, ha Istentől egy még nagyobb ajándékot kér: a Bölcsességet, hogy megismerje az ő terveit és hogy hűségesen kövesse azokat. Rájött ugyanis, hogy csak így találhatja meg minden dolog a helyét az Úr nagy tervében. Igen, mert az élet legnagyobb kockázata az, hogy azt az Isten tervén kívül pazaroljuk el – emelte ki a pápa.

Jézus arra hív minket, hogy habozás nélkül vágjunk bele az Általa felkínált kalandba

Az evangéliumban Jézus is egy olyan útról szól, amit teljes mértékben követnünk kell. Azt mondja: „Aki nem veszi fel a keresztjét, és nem követ engem, az nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,27); másutt pedig: „Aki közületek nem mond le minden vagyonáról, az nem lehet az én tanítványom” (v. 33). Ő arra hív minket, hogy habozás nélkül vágjunk bele az Általa felkínált kalandba, a Lelkétől nyert értelemmel és erővel, amelyet annyira tudunk befogadni, amennyire le tudunk mondani magunkról, és azokról a dolgokról és elképzelésekről, amelyekhez ragaszkodunk, azért, hogy hallgassunk az Szavára. Sok fiatalnak kellett az évszázadok során szembenéznie ezzel a választással az életében. Gondoljunk csak Assisi Szent Ferencre, Salamonhoz hasonlóan ő is fiatal és gazdag volt, dicsőségre és hírnévre vágyott. Ezért indult háborúba, abban a reményben, hogy „lovaggá” ütik, és dicsőség övezi majd.

Minden akkor kezdődött, amikor még fiatalon „igen”-t mondtak Istennek

Ám Jézus megjelent neki az útja során és ráébresztette, hogy mit is csinál. Miután magához tért, egy egyszerű kérdést intézett Istenhez: „Uram, mit akarsz, hogy megtegyek?” Ettől kezdve, visszatérve korábbi életéhez, elkezdett egy másik történetet írni: az életszentségnek azt a csodálatos történetét, amelyet mindannyian ismerünk, amikor Ferenc mindent feladott, hogy kövesse az Urat (vö. Lk 14,33), szegénységben élt, és apja aranyánál, ezüstjénél és drága ruháinál többre becsülte a testvérei iránti szeretetet, különösen a leggyengébbeket és a legkisebbeket részesítve szeretetében. És még hány férfi és női szentet lehetne megemlíteni! – folytatta Leó pápa. Néha nagy személyiségként ábrázoljuk őket, elfelejtve, hogy nekik minden akkor kezdődött, amikor még fiatalon „igen”-t mondtak Istennek, és teljes mértékben odaadták magukat Neki, semmit sem tartva meg maguknak. Szent Ágoston erről azt meséli, hogy élete „tekervényes és összekuszálódott csomójában” egy hang mélyen belül azt mondta neki: „Téged akarlak”.  Így Isten új irányt, új utat, új logikát adott neki, amelyben semmi sem veszett el az életéből. Ebben az összefüggésben tekintsünk ma Szent Pier Giorgio Frassatira és Szent Carlo Acutisra, egy fiatalemberre a 20. század elejéről és egy mai kamaszra, mindketten szerelmesek Jézusba és készek mindent feláldozni érte.

Családi otthon, iskola, plébánia és katolikus egyesületek

Pier Giorgio az iskolában és egyházi közösségekben, a Katolikus Akcióban, a Szent Vince Konferenciákban, a FUCI-ban és a domonkosok harmadrendjében találkozott az Úrral, és tett tanúságot róla életörömével, keresztény mivoltával, imádságával, barátságával és szeretetével. Egészen odáig menően, hogy amikor barátai látták őt Torinó utcáin szegényeknek szánt segélyszállítmányokkal teli kocsikkal járkálni, átkeresztelték őt „Frassati Fuvarozási Műveknek! Pier Giorgio élete ma is világosság a világiak lelkiségében. Számára a hit nem magánáhítat volt, hanem az evangélium ereje és az egyházi egyesületekhez való tartozása arra indította, hogy nagylelkűen kötelezze el magát a társadalmi munkában, támogassa a politikai életet és szolgálja buzgón a szegényeket. Carlo pedig Jézussal először a családjában találkozott szülei, Andrea és Antonia révén, akik ma itt vannak, és a két testvérrel, Francescával és Michelével, továbbá az iskolában, és főleg a plébániai közösségben tartott szertartások során. Így nőtt fel, miközben természetes módon építette bele gyermek- és fiatalkori napjaiba az imádságot, a sportot, a tanulást és a jótékonykodást.

Mindenki számára elérhető eszközökkel ápolták Isten és testvéreik iránti szeretetüket

Pier Giorgio és Carlo egyaránt egyszerű, mindenki számára elérhető eszközökkel ápolták Isten és testvéreik iránti szeretetüket: a napi szentmisével, az imádsággal, különösen az Oltáriszentség imádásával. Carlo azt mondta: „A naptól lebarnulunk. Az Oltáriszentség előtt szentté válunk!”, és még: „A szomorúság önmagunkra tekint, a boldogság pedig Istenre. A megtérés nem más, mint felemelni a tekintetet alulról felfelé, ehhez pedig elég a szemek egyszerű mozgatása”. Számukra egy másik alapvető dolog a gyakori gyónás volt. Carlo így írt erről: „Az egyetlen dolog, amit igazán félnünk kell, az a bűn”; és csodálkozott azon, ahogy ő maga fogalmazott: „az emberek nagyon sokat foglalkoznak testük szépségével, de közben nem törődnek lelkük szépségével”. Végül mindketten nagy tisztelettel viseltettek a szentek és Szűz Mária iránt, és nagylelkűen gyakorolták a szeretetet. Pier Giorgio így fogalmazott: „A szegények és a betegek körül olyan fényt látok, ami nekünk nincs”. A szeretetet „vallásunk alapjának” nevezte, és Carlóhoz hasonlóan főleg apró, gyakran rejtett gesztusokkal gyakorolta, élve azzal, amit Ferenc pápa „hétköznapi szentség” névvel illetett a „Gaudete et exsultate” kezdetű apostoli buzdításában.

Még a betegség sem tudta megakadályozni őket a szeretetben

Még a betegség sem tudta megakadályozni őket a szeretetben, az Istennek való odaadásban, az Istent áldó és önmagunkért, valamint a mindenkiért végzett imában, amikor a betegség elragadta őket és véget vetett fiatal életüknek. Egy nap Pier Giorgio azt mondta: „A halálom lesz életem legszebb napja”, és utolsó fotójára, amelyen a Val di Lanzo hegyét mássza, arcát a cél felé fordítva, ezt írta: „Felfelé”. Hozzá képest a még fiatalabb Carlo szívesen mondta, hogy a „Mennyország ránk mindig vár”, és hogy „a holnap szeretete azt jelenti, hogy ma adjuk a legjobbunkat”. Kedves testvéreim, Pier Giorgio Frassati és Carlo Acutis szentek mindnyájunkat, de főként a fiatalokat arra buzdítanak, hogy ne pazaroljuk el az életünket, hanem irányítsuk azt felfelé, és alkossunk belőle remekművet. Bátorítanak minket szavaikkal: „Nem én, hanem Isten” – mondta Carlo. Pier Giorgio pedig: „Ha Isten áll minden cselekedeted középpontjában, akkor eljutsz a végéig”. Ez szentségük egyszerű, de győztes receptje. Ez az a tanúságtétel is, amelyet követnünk kell, hogy teljes mértékben élvezhessük az életet, és találkozhassunk az Úrral a Mennyek ünnepén – zárta homíliáját Leó pápa.