Leó pápa: Lőrinc testvér arra tanít minket, hogy örömmel éljünk meg minden napot Isten jelenlétében
XIV. Leó pápa / Somogyi Viktória – Vatikán
Ez a kis könyv Isten jelenlétének megtapasztalását – sőt, annak gyakorlatát – helyezi középpontba, ahogyan azt megtapasztalta és tanította a Feltámadásról nevezett Lőrinc karmelita szerzetes, aki a XVII. században élt. Ahogyan már volt alkalmam elmondani, Szent Ágoston írásaival és más könyvekkel együtt ez az egyik olyan szöveg, amely a leginkább formálta lelki életemet, és formált abban, hogy milyen lehet az Úr megismerésének és szeretetének útja – írja Leó pápa előszavában. Az út, amelyet Lőrinc testvér megmutat nekünk, egyszerre egyszerű és fáradságos. Egyszerű, mert semmi mást nem igényel, mint hogy állandóan Istenre gondoljunk, apró, folyamatos dicséretekkel, imákkal, könyörgésekkel, imádattal, minden cselekedetben és minden gondolatban, egyedül Őt tekintve távlatunknak, forrásunknak és célunknak. Nehéz, mert megtisztulási utat, aszketikus fegyelmet, lemondást és megtérést követel legbensőbb részünkben – elménkben és gondolatainkban, még inkább, mint tetteinkben.
Ezt írta már Szent Pál a Filippi híveinek: „Ugyanazok az érzések legyenek bennetek, mint Krisztus Jézusban” (Fil 2,5). Ezért nemcsak a hozzáállásunknak és a viselkedésünknek kell Istenhez igazodnia, hanem az érzéseinknek – annak a módnak, ahogyan érzünk. Ebben a benső világunkban találjuk meg az Ő jelenlétét, Isten szerető és égető jelenlétét, amely annyira „más”, mégis ismerős a szívünk számára. Ahogy Szent Ágoston írja: „az új ember új éneket énekel” (Prédikációk 34,1).
Az Istennel való egység élménye, amelyet Lőrinc testvér lapjain személyes kapcsolatként ír le, amely találkozásokból és beszélgetésekből, elrejtőzésekből és meglepetésekből, bizalomból és teljes elhagyatottságból áll, a nagy misztikusok tapasztalataira emlékeztet – elsőként Avilai Szent Terézre, aki szintén tanúbizonyságot tett erről az Úrral való ismeretségről, odáig menően, hogy „az edények Istenéről” beszélt. Ez azonban egy mindenki számára elérhető utat mutat, pontosan azért, mert egyszerű és mindennapi.
Sok misztikushoz hasonlóan Lőrinc testvér is nagy alázattal, de humorral is beszél, mert jól tudja, hogy minden földi dolog, még a legnagyszerűbb – sőt, a legdrámaibb is – egészen jelentéktelen az Úr végtelen szeretete előtt. Így ironikusan azt mondhatja, hogy Isten „megtévesztette” őt, mert miután talán kissé elbizakodottan lépett be a kolostorba, hogy feláldozza magát és keményen vezekeljen ifjúsága bűneiért, ehelyett örömmel teli életet talált ott.
Azon az úton, amelyet Lőrinc testvér javasol nekünk, apránként, ahogy Isten jelenléte ismerőssé válik és betölti belső terünket, növekszik a Vele való együttlét öröme, kegyelmek és lelki gazdagságok virágoznak, és még a mindennapi feladatok is könnyűvé válnak.
Ennek a tizenhetedik századi karmelita világi testvérnek az írásai és tanúságtételei, aki ragyogó hittel élte át századának nehéz eseményeit – amelyek kétségtelenül nem voltak kevésbé erőszakosak, mint a mostani –, inspirációt és segítséget nyújthatnak nekünk, férfiaknak és nőknek a harmadik évezredben. Megmutatják nekünk, hogy nincs olyan körülmény, amely elválaszthatna minket Istentől, hogy minden cselekedetünk, minden foglalkozásunk, sőt minden hibánk is végtelen értékre tesz szert, ha Isten jelenlétében éljük meg, és folyamatosan felajánljuk neki.
Minden keresztény etika valóban összefoglalható ebben a folyamatos emlékeztetésben arra a tényre, hogy Isten jelen van: Itt van. Ez több, mint egyszerű emlékezés, mert magában foglalja érzéseinket és vonzalmainkat, legyőz minden moralizmust és az Evangélium minden egyszerű szabályrendszerre való redukálását, és megmutatja nekünk, hogy valóban, ahogyan Jézus megígérte nekünk, az Atyaistenre való ráhagyatkozás megtapasztalása már itt a földön százszorosát adja nekünk. Isten jelenlétére bízni magunkat annyit tesz, mint megízlelni a Paradicsom elővételét – zárja december 11-i dátummal ellátott előszavát XIV. Leó.
