Leó pápa Acerrában: Az Úr Lelke eloltja a pusztító tüzeket és életet fakaszt
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
A föld kiáltása megtérést követel!
Leó pápa beszéde kezdetén örömének adott hangot, hogy néhány nappal a pompeji kegyhelyének és Nápoly városának meglátogatása után visszatérhetett Campania térségébe. Mint ismeretes, Ferenc pápa már korábban is szeretett volna eljönni arra a helyre, amelyet sajnos „a tüzek földjének” hívnak, de ez végül nem volt lehetséges számára. Ma szeretné megvalósítani az ő kívánságát, megköszönve egyúttal azt a nagy ajándékot, amelyet a Laudato si’ enciklika jelentett az Egyház missziója számára ezen a földön. Itt ugyanis a teremtés és a helyi szegények kiáltása drámaibb módon hallatszott a sötét érdekek és a közjó iránti közöny sűrű összefonódásából, mely megmérgezte a természeti és társadalmi környezetet. Ez a kiáltás megtérést követel! – állapította meg Leó pápa.
A pápa olyan szöveget keresett, amely értelmezi és inspirálja is az útját
A székesegyházban került sor látogatása első, egyházi és úgymond legcsaládiasabb pillanatára, majd a téren találkozott jelképesen az egész térség társadalmával. Elsősorban azért jöttem – szólt a pápa – hogy felfogjam azok könnyeit, akik elvesztették szeretteiket, akiket a környezetszennyezés ölt meg, amelyet gátlástalan emberek és szervezetek okoztak, akik oly sokáig büntetlenül működhettek. De azért is jöttem, hogy köszönetet mondjak azoknak, akik a rosszal szemben jót tettek, köszönetet elsősorban az Egyháznak, amely fel merte vállalni a leleplezést és a prófétai szót, hogy remény töltse el és fogja egybe az embereket. Leó pápa megvallotta, hogy a Pünkösd vigíliáján tett látogatása tudatában a Szentírásban olyan szöveget keresett, amely értelmezi és inspirálja is az útját. Így talált rá Ezekiel próféta nagyszerű látomására, akit az Úr olyan élménnyel töltött el, mely a száműzetésben élő nép számára a feltámadás hathatós üzenetének bizonyult: „Az Úr keze fölöttem volt; és lelke által az Úr kivezérelt és a síkságra vitt, amely tele volt csontokkal. Körbevezettek köztük mindenfelé, és tömérdek volt belőlük a mezőn, és teljesen ki voltak száradva.” (Ez 37,1-2).
Választanunk kell közöny vagy felelősségvállalás közt!
Isten a kezdetkor egy kertbe helyezte a férfit és a nőt, hogy műveljék és őrizzék azt. Az egész élet szépség és termékenység volt. Ezt a vidéket régen Campania felixnek, „boldog vidéknek” nevezték, mert termékenységével, termékeivel és kultúrájával oly varázslatos volt, mint egy himnusz az életről. És mégis, íme a halál: a föld és az emberek halála! Megérthetjük a próféta zavarát a kiszáradt csontok tengernyi látványa előtt. Fájdalmat érzünk a pusztítás miatt, amely egy csodálatos ökoszisztémát tett tönkre, konkrét helyekkel, történetekkel és emlékekkel együtt. Ezzel a valósággal szemben kétféle hozzáállás lehetséges: a közöny vagy a felelősségvállalás. Ti a felelősséget választottátok, és Isten segítségével elindultatok az elkötelezettség és az igazságosság keresésének útján – szólt elismerőleg a pápa, majd tovább olvasta Ezekiel próféta könyvét: „Így szólt hozzám az Úr: „Emberfia, életre kelnek-e még ezek a csontok?” Így feleltem: „Uram, Istenem, te tudod.” (Ez 37,3).
Te tudod, Uram, hogy fel tudunk állni, mert te magad fogod a kezünket
Kedves testvéreim, íme, Isten új kérdéseket tesz fel nekünk, amelyek kitágítják látókörünket. Ő tudja, hogy szívünk az életet keresi, az örökkévalóság után sóvárog, de túl könnyen elhalasztja azokat egy távoli időre, egy másik világra, amely még nem létezik. Ezekielnek viszont a saját népét kell szolgálnia, amelyik itt van most, ebben a helyzetben. Ugyanígy nekünk egyháziaknak is az a küldetésünk, hogy itt és most visszhangozzuk Isten Igéjét, mely azt kérdezi tőlünk, hogy hiszünk-e az Élet Igéjében rejlő lehetőségekben. Ma itt éppen azért találkozunk, hogy válaszoljunk erre az Igére, mégpedig így: Uram, úgy tűnik, a halál mindenütt jelen van, az igazságtalanság felülkerekedik, a bűnözés, a korrupció, a közöny továbbra is pusztít, a jóság pedig mintha kiszáradna! De ha kérdezel minket: „Élhetnek-e újra ezek a csontok?”, mi hittel valljuk: „Urunk, Istenünk, te tudod!” Tudod, hogy fel tudunk állni, mert te magad fogod a kezünket. Te tudod, hogy a pusztaság kivirágozhat, hogy a gyász örömmé változhat!
Legyetek ti magatok a válasz: egy hitben és elkötelezettségben egyesült közösség
Ferenc pápa a Laudato si’ enciklikában, miközben elítélte a halál paradigmáját, egyértelműen bejelentette az új élet csendes betörését: „Az igazi emberség, amely új szintézisre hív fel, szinte észrevehetetlenül lakozik a technológiai civilizáció közepette. Vajon ez lesz-e mindenek ellenére egy olyan állandó ígéret, amely az igazi dolgok makacs ellenállásaként virágzik ki?” (Laudato si’, 112). Leó pápa ennek nyomán arra kérte a térség egyházi embereit, hogy legyenek ennek a „makacs ellenállásnak” a tanúi, amely újjászületéssé válik ott, ahol az evangélium megvilágítja és átalakítja az életet. Az Úr új kérdéseket tesz fel nekünk arról, hogyan élünk a környezetünkben, mit tartunk az emberek és intézmények közötti együttműködésről, az oktatás iránti szenvedélyünkről, a munkában tanúsított becsületességről, a hatalom és a gazdagság igazságos elosztásáról, az emberek és minden teremtmény iránti tiszteletről. Újraéledhetnek-e ezek a földek? Legyetek ti magatok a válasz: egy hitben és elkötelezettségben egyesült közösség. Akkor az élet megsokszorozódik – állapította meg a Szentatya.
Ha megállunk, visszafordulunk
Ezekiel próféta könyve az Úr parancsával folytatódik: „Jövendölj ezekről a csontokról! Így beszélj: Ti kiszáradt csontok, halljátok az Úr szavát! Ezt üzeni az Úr, az Isten ezeknek a csontoknak: Nézzétek, éltető leheletet adok belétek, és megelevenedtek” (Ez 37,4–5). Ezekiel engedelmeskedik: „Jövendöltem, amint a parancs szólt. S lám, amint jövendöltem, zaj keletkezett, majd zörgés támadt, és a csontok egymáshoz közeledtek. Aztán láttam: ín és hús került rájuk, és bőr vonta be őket, de éltető lehelet még nem volt bennük” (Ez 37,7-8). A csoda tehát nem egyszerre történik meg. A próféta bizonyára megdöbben attól, amit lát és hall, de ez még nem elég, még hiányzik valami. Ez ránk is vonatkozik: továbbra is bízni kell, továbbra is hallgatni kell, továbbra is hinni kell. Azok a döntések, amelyeket hoztatok, az egyházi út, amelyet bejártatok, azok a kicsi és nagy újrakezdések, amelyekkel szembenéztetek a fájdalommal, még nem jelentenek mindent. Ha megállunk, visszafordulunk. Ám az Úr újra szól Ezekielhez: „Jövendölj az éltető leheletről, jövendölj, emberfia, és mondd az éltető leheletnek: ezt mondja az Úr, az Isten: Gyere elő a négy szél hazájából, és fújj ezekre a halottakra, hogy megelevenedjenek.” Ekkor jövendöltem, amint parancsolta nekem, és éltető lehelet szállt beléjük, életre keltek, talpra álltak, mint egy nagy sereg” (Ez 37,9-10).
Ne legyen többé pusztító tűz, hanem újjáéledő és melegítő tűz, a Szentlélek tüze!
A Szentlélek adjon nektek erőt – kérte a pápa –, hogy lássátok felkelni a béke „seregét”, amely meggyógyítja e föld és közösségeinek sebeit. Ne legyen többé pusztító tűz, hanem újjáéledő és melegítő tűz, a Szentlélek tüze, amely meggyújtja több ezer férfi és nő, gyermek és idős ember szívét és elméjét, és gondoskodásra, vigasztalásra, figyelemre és igazi szeretetre inspirál. Különösen ti, akiket a halál sújtott, teremtsetek új életet azzal, hogy gyermekeiteknek, unokáitoknak és szomszédaitoknak átadjátok azt a felelősségérzetet, amely eddig oly sokszor hiányzott. Hagyjátok meghalni a haragot, legyetek ti az elsők, akik gyakoroljátok az igazságosságot, amelyet követeltek, tanúskodjatok az életről, tanítsatok a gondoskodásra. Ti pedig, felszentelt papok, szerzetesek és szerzetesnők, legyetek ennek a népnek élő tagjai: mutassátok meg nap mint nap a szolgálat hatalmát, amely lehajol és közeledik, amely megteszi az első lépést és megbocsát. A próféta végső szava nagy vigasztalás: „Belétek helyezem a lelkemet, és arra késztetlek benneteket, hogy törvényeim szerint éljetek, és betartsátok és végrehajtsátok rendeleteimet. A földön fogtok lakni, amelyet atyáitoknak adtam; ti lesztek az én népem, én pedig a ti Istenetek leszek” – zárta beszédét Leó pápa az acerrai székesegyházban.
