Menjetek: Janka Ferenc atya elmélkedése Urunk mennybemenetele ünnepére

Rómában, a Pápai Gergely Egyetem földszinti kápolnájában a tabernákulum egy kereszt által körbeölelt földgömböt szimbolizál. Mellette két görög szó: πορευθέντες – μαθητεύσατε (poreuthentesz – mathéteuszate) vagyis „menjetek”, „tegyetek tanítvánnyá”...

Talán nem is lehetne jobban összefoglalni a mennybe fölmenő és mégis velünk maradó Jézus titkát. A kereszt alakú abronccsal átfogott földgolyó a megváltás egyetemes voltát jeleníti meg. A teremtéstől, a Föld történetének kezdetétől a világ végéig, minden népet és minden korszakot átölel az Üdvözítő szeretete. Hiszen „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). És a kereszten fölmagasztalt Krisztus mindenkit magához vonz (vö.: Jn 3,14).

A szent kereszt az a pecsét, amit az Atya a világ szívére helyez. Ezt készíti elő a Biblia legszebb szerelmes költeménye, az Énekek Éneke vőlegényének vallomása: „Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem... (Én 8,6). Krisztus kereszthalála és feltámadása óta hisszük és valljuk, hogy Isten szeretete még a halálnál is erősebb. Mert a Feltámadott legyőzte halállal a halált és a sírban lévőknek életet ajándékozott!

A kereszttel koszorúzott gömb-szentségház kívülről is tanít. Benseje azonban több, mint tanítás. Itt a feltámadt Krisztus valóságos teste van jelen a kenyér színe alatt. Annak az Istennek a misztériuma, „aki mindenek fölött áll, mindent áthat és mindenben benne van” (Ef 4,6). Az ő tanítványának lenni annyit jelent, mint ennek a titoknak az erőterében tartózkodni. Hallani Jézus hívását és küldését. Először azt, hogy jöjj, aztán azt, hogy menj és tégy tanúságot.

Jézus így hívta az apostolokat is: jöjj és kövess engem! De nemcsak apostolokat hívott, hanem mindenkit megszólított. „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, és én felüdítelek titeket” (Mt 11,28). Jézus – mielőtt küldene – magához hív. Hívása egyetemes mégis mindig személyes is.

Lélekben újra az egyetem kápolnájának tabernákuluma elé térdelve hálát adok azokért a személyes találkozásokért, amelyekben a római tanulmányaim alatt részem lehetett. Csak röviden idézek fel néhányat, hiszen mindnyájunkhoz embereken keresztül szólt és szól ez a krisztusi „jöjj”, aztán a bátorítás, majd a küldetés. Azt tapasztalom, hogy minél távolabb vagyok időben az eseményektől, annál közelebbről érzem, hogy milyen felbecsülhetetlen értékű ajándékokat kaptam azoktól, akiknek a kiküldetést, a felvételt és az ösztöndíjat köszönhetem. Mélységesen hálás vagyok a jezsuita professzoroknak és kollégiumi elöljáróknak, akik nagy tudással, imádságos hittel és szabadságban-szabadságra nevelő gondoskodással hívtak, bátorítottak, majd küldtek bennünket. Szeretettel gondolok a diáktársakra, akikkel összekapaszkodtunk nehézségekben és örömökben, és akikkel azóta paptestvérekként szolgálhatunk az Úr szőlőskertjében.  

Jöjjetek hozzám, és menjetek el a Föld végső határáig! És én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig. Jézus velünk létét akkor tapasztalhatjuk meg, ha mi is vele vagyunk. Ha újra meg újra halljuk hívását és küldését. A hívást és a küldést, amelyek olyan szorosan egymáshoz tartoznak, mint a belégzés és kilégzés. Bizonyára nem véletlen, hogy a szemlélődő ima egyik módja, a belégzés és a kilégzés testi ritmusát valamilyen egyszerű imával vagy Jézus nevének kimondásával kíséri. A testi lélegzés ritmusa szelíden megtart vagy visszaterel a jelenlétbe. Segíthet megnyílni az élet leheletét hordozó Szentlélek spirituális dimenziójára. Az első sírás lélegzetvétele és az utolsó lehelet életünk egészének ívét fogja át és helyezi Jézus személyén keresztül a Teremtő irgalmába.

A világmindenséget keresztjével átölelő és a szívünk tabernákulumában jelen lenni vágyó Szeretet közösséget teremt. Hív, bátorít és küld. A hívás és a küldés közt a bátorítás is nélkülözhetetlen.

Ezzel kapcsolatban el kell mondanom egy kedves történetet. P. Johannes Günter Gerhartz német jezsuita atya a Collegium Germanicum et Hungaricum egyik rektora volt. Nagyon szerette volna, ha a személyiségéből sugárzó tekintélye hivatásunk megszilárdítására és bátorításunkra szolgál. Ezért meg akarta tanulni magyarul azt a szót, hogy bátorság. A kiejtése azonban nem volt valami tökéletes, és nagyjából így hangzott, amit mondott, hogy „bágocsá”!

Az önmagában megmosolyogtató próbálkozását az őszinte igyekezete olyan hitelessé tette számunkra, hogy mi „et hungarikus” növendékek, – akik ismertük őt – nehéz helyzetekben máig tudjuk egymást így vigasztalni és derűsen buzdítani: bágocsá!

P. Gerhartz 2016-ban, 89 éves korában költözött az örök hazába. Már nincs köztünk, de mély hittel és szeretettel kimondott buzdítása – kiejtése esendősége ellenére, vagy talán éppen ezért is – velünk maradt. Egyénisége emlékeztessen bennünket mindazok támogatására, akik hitünkben és hivatásunkban, Jézus hívásának meghallásában és küldetésének elfogadásában bátorítottak bennünket. Mert Jézus mindenkit megszólító hívása és küldetése mindig konkrét személyeken keresztül szól.  Akcentusának tökéletlensége pedig legyen vigaszunkra. Mert nem a mi beszédünk vagy példánk tökéletessége az, ami tanítvánnyá teszi az embereket, hanem maga Jézus Krisztus, aki azért ment föl az Atyához a mennybe, hogy nekünk a bátorító Szentlelket elküldje.