Pálfai Zoltán makói plébános atya „elköszönése” új plébániára helyezése alkalmából

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán  

A napokban kaptam barátomtól levelet, benne kedves ismerőse, a makói plébános „elköszönésével”. Szíven talált engem a levél és Zoltán atya hozzájárulásával most felolvasom, hogy megismerjük, mi lakik annak a papnak a szívében, aki szereti az Istent és szereti az Isten Népét.              

„Elköszönés” címmel Pálfai Zoltán makói plébános atya búcsúbeszéde utolsó makói szentmiséjén 2026. augusztus 2-án, vasárnap

„Áldjad lelkem az Urat, egész bensőm az ő szent nevét áldja! Áldjad lelkem az Urat, és ne feledd, hogy mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103,1-2)

Kedves Testvérek! Ezzel a zsoltár sorral szeretnék elköszönni tőletek. Ez alapján szeretnék néhány szót szólni mindarról, ami most bennem van.

A török után az első egyházmegyés pap 1712-ben érkezett Makóra. Pontosan 300 évvel utána, 2012 augusztusában pedig egy 36 éves fiatalembert küldtek ide. Bár fölszentelt pap volt, ez volt az első plébánosi helye. Ez a fiatal lelkipásztor az első hónapokban, években sokszor föltette magának a kérdést: „Hogyan és miért kerültem én ide? Mit akar itt velem az Isten? Mi az ő szándéka? Biztos, hogy rám van itt szükség?” Az itt töltött 14 év alatt megértettem, hogy Isten azt és úgy adja nekünk, amire és ahogyan szükségünk van. Vagyis nem a véletlen, nem a sors keze, hanem Isten akarata volt, hogy éppen én, s éppen ide kaptam küldetést.

Utolsó makói szentmisém végén ezzel kapcsolatban három dolgot szeretnék kiemelni. Ezek átgondolása talán segítheti a közösséget a továbbhaladásban: szeretnék tehát pár szót szólni a háláról, az Egyházról és a papságról.

Ez a 14 év fordítson minket Isten felé! Egyedül felé! Adjunk hálát neki mindazért, ami történt velünk, köztünk, bennünk! Engedjük, hogy a hála túlcsorduljon bennünk mindazért, amit Isten cselekedett ebben az időben!

A hála több mint egy odavetett „köszönöm”. A hála Istentől jön és őhozzá vezet. Benne gyökerezik. A hálát nem az váltja ki, hogy valami jól sikerült. Hogy valaki ügyes volt vagy sokat dolgozott. Nem a cselekedetből fakad. A hála sokkal több és mélyebb rétegeket érint bennünk, mint az az öröm, hogy egy program sikeres volt, hogy megújult a templombelső, hogy szellemi és kulturális értékek születtek. A hálás ember fölfedezi, hogy ő semmi, Isten pedig minden. A hálás ember tudja, hogy ő csak egy eszköz Isten kezében. Aki hálás, nem az ajándékokat, a felszínen csillogó látszat-valóságot, hanem az Ajándékozót, azaz Istent keresi. A hálás személy nem kicsinyes. Nem a körülményeket, nem a problémákat, hanem az Egészet fürkészi. Persze a felmerülő gondokat nem kell és nem szabad eltagadni. De a hála kivezet önmagunkból. Nem engedi, hogy önmagunk körül forogjunk. A hála átalakítja és megkönnyíti az elengedést is. A hála segít megszabadulni az önsajnálattól. Középpontja nem az ember, hanem Isten.

E 14 év 14 stációként is felfogható. Egyfajta keresztút, ami azonban nem egyoldalúan a fájdalmak útja, hanem részesedés a megváltás végtelen gazdagságából. Hála legyen, hogy ezt a gazdagságot ízlelhettük megannyi szentmisén, imaórán, előadáson, koncerten, zarándoklaton! Ma hálát adok Istennek a Cirenei Simonokért, akik felismerték, hogy hol és miben tudják Jézus makói útját segíteni. Hálát adok a Veronikákért, akik a kórházi osztályokon és a szociális otthonokban önzetlenül töröltek arcokat, könnyeket, akik vigasztaltak betegeket, törődtek idősekkel, gyerekekkel, rászorulókkal. Hálát adok a síró asszonyokkal való találkozásokért, a szentgyónásban megtapasztalt megtérésekért. Hálát adok a küzdelmekért, a csalódásokért, de még az elbukásokért is – a magamé sem kivétel ezek alól –, hiszen a hála még a múlt sebeit, a fájdalmakat, a kísértéseket, sőt a bűnöket is magához öleli. A hála mindenben képes meglátni Isten kegyelmét, hiszen az Istent szeretőknek minden a javára válik (Róm 8,28). Adjunk hálát tehát Istennek ezért a „minden”-ért!

A szép attól szép, hogy egyszerre van meg benne a világos és a sötét, hogy arányba kerül a fény és az árnyék, hogy egységbe ágyazódik a harmónia és a diszharmónia. Erre a 14 évre azért tudom mondani, hogy szép volt, azért tudok érte teljesen hálát adni, mert a sötétségeit is megéltem. Magamévá tettem azt az alapvető tapasztalatot, hogy a sötétség nemcsak a fény hiánya. Megtanultam, hogy csak ott van világosság, ahol sötétség is van. Megtanultam, hogy az élet másképp teljesedik be, mint ahogy azt mi legtöbbször elképzeljük. Mert Isten szándékai számunkra felfoghatatlanok. Ma különösen is meghajlok előtte, akinek az útjai nem a mi útjaink, és aki alkotásaiban és működésében csodálatra méltó. „Ez a felelősségünk: elfogadni az életet – ami megszenvedtet és ámulatba ejt.” (Mustó Péter SJ)

Az utóbbi hetekben magam is meglepődtem azon, hogy az utcán, a bankban, az üzletekben olyanok szólítottak meg, akik nem tagjai az egyházközségnek, akik nem járnak templomba, az utóbbi években mégis Istenből érintette meg őket valami. Ők jó szándékú, kereső emberek, akik felé valószínűleg mindössze két dolog volt szükséges: az érdeklődő nyitottság és az elfogadás. Azt hiszem, az Egyház nem más, mint ez. Ahogy Szent Ágoston mondja: „Porta patet, magis cor. – A kapu nyitva áll, de a szív még inkább.” Erre nagyon rímel szeretett Ferenc pápánk Budapesten elhangzott felszólítása: „Legyetek nyitott kapuk!” Azaz: törekedjetek arra, hogy az érdeklődő figyelem, a nyitott kérdések és a türelmes meghallgatás jellemezzen benneteket egymás és minden jóakaratú ember felé. A katolicitás, az Egyház lényege ez: megnyílás mindenki felé, az Egész összefüggéseit fürkésző látásmód és az EGYÜTT erejébe vetett hűséges remény. A XXI. század Egyházának ereje az EGYÜTT-ben van! Pásztor és nyáj, fölszentelt és laikus, idős és fiatal EGYÜTT képes felmutatni valamit abból, amire oly nagyon szomjaznak az emberek. Szent Ágoston egy másik alkalommal ezt így foglalta össze híveinek: „Veletek vagyok keresztény, s értetek vagyok püspök.”

Ezzel a papságról is fontos dolgot jelentett ki: az Egyház középpontja nem a pap, hanem Krisztus. Ez a hivatás nem rólunk szól. A pap mindössze nyíl, mely Istenre mutat; ceruza az ő kezében, mellyel elrejtve, viszontagságok, csalódások és nyomorúságok között láthatatlanul írja az Egyház és az emberiség történelmét. Azért rejtetten, azért észrevétlenül és azért csendesen, hogy egyedül Krisztus kerülhessen előtérbe. Hogy egyedül ő legyen az, aki számít, hogy egyedül ő legyen az, aki hat és működik, hogy egyedül ő legyen minden tevékenységünk forrása, csúcsa és középpontja, azaz „övé legyen az elsőség mindenben” (Kol 1,18). A papnak nincs ereje. A papnak nincs hatalma. A papnak nincs befolyása. A pap önmagában és önmagától: semmi. Krisztus a minden! Ő a teljesség. Az öröm teljessége (Jn 15,11), az Egyház teljessége (Ef 1,22), s a hála teljessége (Dietrich Bonhoeffer).

Minden ember más. Más személyiségtípus, más adottságok, más talentumok. Ugyanakkor minden ember értékes. Létéből fakadóan ajándék. Ez a papra is igaz. Ezért fogadjátok nyitott szívvel, érdeklődéssel és őszinte testvériséggel az új lelkipásztort. Ő más lesz, mint én – ez természetes. Éppen ezért kérem, ne hasonlítsatok össze vele. Engedjétek, hogy ő az legyen, akinek Isten megalkotta. Isten általa fog munkálkodni köztetek, ti pedig dolgozzatok együtt vele. Egyet azonban véssetek szívetekbe: a papok jönnek-mennek - a mi életünk ilyen -, de az Egyház él és megmarad. Minden elmúlik, Isten nem változik. Nektek erre az Istenre kell figyelnetek, s papjaitokkal együtt mindenek előtt az ő országát és annak igazságát kell keresnetek. A többit, amire szükségetek van, mind megkapjátok (Mt 6,33).

Végezetül mit is kívánhatnék számotokra? Isten igéjét hívom segítségül. Szent Pálnál kiválóbban nem tudnám megfogalmazni, amit szeretnék a szívetekre helyezni:

„Nem szűnök meg hálát adni értetek, megemlékezve rólatok imádságaimban. Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy felismerjétek, milyen reményre hívott meg titeket.

Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy megerősödjetek benső emberré az ő Lelke által, hogy a hit által Krisztus a szívetekben lakjék, s a szeretetben meggyökerezve és megalapozva fel tudjátok fogni az összes szenttel együtt, hogy mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, és megismerhessétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, s beteljetek Isten egész teljességével.

Kérlek titeket, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel és igyekezzetek megőrizni a lelki egységet a béke kötelékében.” (Ef 1,16-19. 3,16-19. 4,1-3) Köszönöm.