Első ádventi prédikáció: Megjelent Isten kegyelme, hagyjuk, hogy eltörölje a bűnt!
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Idén az adventi elmélkedések nemcsak az új liturgikus év kezdetét jelentik, hanem a jubileum szentév végének közeledtét is, hiszen Leó pápa január 6-án, Vízkereszt ünnepén zárja be a Szent Kaput – kezdte beszédét a szónok. Advent idején az Egyház új reménységgel tekint az Úr első eljövetelére, de még inkább figyel az idők végezetén való visszatérésére, ahogy az ókeresztény bazilikák apszisaiban látjuk az eljövendő Krisztus mozaik-ikonját, amint jobbjával áldást ad, bal kezében pedig az Ígéret tekercsét tartja, mintegy várakozásunk bizonyságaképpen. Advent arra emlékeztet minket, hogy nem eltévedt úton-járók, hanem az örök hazába tartó zarándokok vagyunk, akik így fohászkodnak: „Marana-tha” – „Jöjj el, Uram!”. Péter apostol szavai intenek minket, hogy a remény teljesedését ne passzívan szemléljük, hanem nyugodt és aktív éberséggel várjuk Urunk eljövetelét.
Vegyük észre a kegyelmet!
Jézus végidőkről szóló beszédeiben maga jövendölte meg a parúziáját, az idők végezetén való eljövetelét. Máté evangélista négyszer is használja a parúzia kifejezést, melynek értelme egyszerre „jelenlét” és „eljövetel”. Jézus megjövendöli a Templom lerombolását és szól egy háborúkkal, éhínségekkel és felfordulással teli időszakról, ami azonban még nem a végidő. Ebben a nehéz helyzetben hamis Krisztusok és hamis próféták lépnek fel, sokakat megzavarnak és a gonoszság lehűti a szeretetet. Pontosan ekkor jön el a tanítványok ideje, hogy tanúságot tegyenek, szelíden fogadva a megpróbáltatásokat. Nagy nyomorúság után végül kozmikus jelek hirdetik az Emberfia eljövetelét, aki összegyűjti választottjait. Minthogy e nap ismeretlen, a hűséges szolgák éber készenlétben várják uruk visszatértét. Beszéde végén Jézus párhuzamot von eljövetelének várása és Noé napjai között az özönvíz idején, amikor az emberek „ettek-ittak, nősültek, férjhez mentek egészen addig, amíg Noé be nem ment a bárkába, s jött a vízözön, és el nem ragadta mindnyájukat. Ugyanígy lesz az Emberfiának megjelenésekor is” (Mt 24.37-39).
Noé bárkája az üdvösség eszköze
Pasolini atya rámutatott arra, Jézus látomása szerint a végidő előtti napok hétköznapi világa szokásos cselekedeteinek végzése közben egy, mindössze egyetlen ember fogott hozzá, hogy – tovább tekintve – megépítse maga és családja számára a bárkát, mint az üdvösség eszközét. De mire is figyelmeztet bennünket az Úr felhívása? – kérdezte a szónok. Mindenekelőtt az idők bonyolultságára, ezért is fel kell ismernünk, hogy ebben a korszakváltó komplex időszakban az Egyház arra hivatott, hogy az üdvösség szentsége maradjon, amikor békét teremteni sokaknak csak délibáb hajszolását jelenti. Mindenekelőtt a helyes irányra kell rálelni, amely felé Isten Országa halad a történelemben. Ez pedig a keresztségben kapott prófétai képességgel felfedezhető, számon is kéri tőlünk az Urunk: „Képmutatók! A föld meg az ég jeleiből tudtok következtetni. Hát ezt az időt miért nem tudjátok felismerni?” (Lk 12,59). A választ persze jól tudjuk, maga a karácsonyi ünnepkör is ezt jelzi, ahogy Pál apostol tanítja: „Megjelent Isten kegyelme, amely üdvösséget hoz minden embernek, és arra tanít minket, hogy megtagadjuk az istentelenséget, a világi kívánságokat, és józanul, igazul és istenfélően éljünk ebben a világban, várva boldog reménységünket, a nagy Istenünk és Megváltónk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését” (Tit 2,11-13). Ma is ez a feladatunk, amikor fennáll a veszélye annak, hogy Isten dolgait magától értetődőnek vesszük, pedig azok csak nagylelkűségének és hosszantűrésének a jelei.
Az ember nem önmegvalósításra szorul, hanem megváltásra
A Pápai Ház szónoka beszéde második nagy témájában „a gonoszság eltörlését” értelmezte. A Teremtés könyve szerint „az Úr megbánta, hogy embert teremtett a földön amikor meglátta az emberek gonoszsága a földön”. Isten csalódik és pesszimistának tűnik – de mégis hasznos nekünk megérteni –, hogy miközben mi naiv módon a tökéletesedés és fejlődés révén reméljük a megoldást, az Isten a baj gyökeréhez nyúl: El akarja törölni, meg akarja semmisítani a gonoszságot. Az ember nem önmegvalósításra szorul, hanem megváltásra. A gonoszságot nem szabad egyszerűen csak megbocsátani, el kell törölni, hogy az élet végre felvirágozhasson igazságában és szépségében – szögezte el a szónok, idézve az Úr súlyos szavát: „Eltörlöm a föld színéről az embert, akit a földön teremtettem” (Ter 6,7).
Isten a tervbe vett „eltörléssel” valójában kísérletet tesz arra, hogy átalakítsa a világot
De mit is jelent eltörölni, mit nekünk és mit az Úrnak? – tette fel a kérdést a szónok. Isten az emberiség eltörlésével nem egy pusztító terv kezdete, hanem inkább egy sürgető késztetés arra, hogy az ember a végsőkig menően vállalja Teremtőjének a szeretet-tervét, mellyel létrehozta. Isten pontosan azért dönt úgy, hogy „mindent eltöröl”, mert nem nyugszik bele a gonoszság bizonyosságába. Azzal, hogy Isten kifejezetten beszél a szándékáról, hogy eltörli a teremtményét, valójában kísérletet tesz arra, hogy átalakítsa azt a világot, amely szíve leleményességéből és keze találékonyságából született. Ugyanez a szív siratja Jeruzsálem vesztét és tanítványa, Júdás bukását is. A minket körülvevő „törlés” kultúra logikájában az eltörlés azzal a kockázattal jár, hogy egyszerűen mindent eltávolítunk, ami nem egyezik azonnal a vágyainkkal vagy érzékenységünkkel. A törlés azonban nem csak erről szól, és nem is redukálható arra a kísérletre, hogy megszabaduljunk attól, amit másokban nehezményezünk. Nap mint nap sok mindent törlünk anélkül, hogy bűntudatot éreznénk, vagy bármilyen kárt okoznánk. Üzeneteket, szükségtelen fájlokat, dokumentumok hibáit, foltokat, nyomokat, adósságokat törlünk. Valójában e gesztusok közül sok egyenesen szükséges a kapcsolataink ápolásához és a világ élhetőbbé tételéhez.
Ahogy a próféták szóltak: Urunk, töröld el a vétkeinket!
Nem véletlen, hogy a próféták ezt az igét – eltörölni – nem Izrael fenyegetésére, hanem vigasztalására használták, emlékeztetve őket Isten végtelen irgalmára. A szónok Izajás próféta jövendöléseiből idézett: „Örökre megsemmisíti – eltörli – a halált. Istenünk, az Úr letörli a könnyet minden arcról, lemossa népéről a gyalázatot, lemossa az egész földön” (Iz 25,8). „Én magam vagyok az, aki eltörlöm gonoszságaidat, és bűneidre nem emlékezem többé” (Iz 43,25); „Eltörlöm gonoszságaidat, mint a felhőt, és vétkeidet, mint a ködöt. Térj vissza hozzám: megváltottalak” (Iz 44,22). A „eltörölni” ige jól kifejezi azt is, hogy mit kér Istentől az ember, tudatában saját törékenységének, testében is sebzett emberségének, amikor felismeri gyógyulásra és megerősítésre szorulását, mint ahogy a híres 50. zsoltár mondja: Könyörülj rajtam, Istenem, a te szeretetedben; nagy irgalmadban töröld el bűnömet! Fordítsd el arcodat bűneimtől; töröld el minden vétkemet”. Az emberek számos gonoszsága ellenére Noé azonban kegyelmet talált az Úr szemében – olvassuk a föld eltörléséről szóló isteni szándék után.
Mindent eltörölni, de mégis újrakezdeni…
Az emberek gonoszsága ellenére Noé kegyelmet talált az Úr szemében, mert páran nem hagyták abba Isten arcának keresését, felismerték Isten kegyelmét. A Mindenható talált valakit, akire rábízhatja tervét: mindent eltörölni, de mégis újrakezdeni. A közismert bibliai történetben Isten arra kéri Noét, hogy építsen bárkát, annak pontos méreteivel, amiről tudjuk, azok a jeruzsálemi templom arányaira utalnak. A történet megfogalmazása a babiloni fogság idején született, távol a jeruzsálemi templomtól, így a bárka az elveszett templom és az újjáépítése vágyának szimbóluma lett. Ennél mélyebb üzenete: hogy valóban eltöröljük a gonoszt a föld színéről, nem elég megváltoztatni az emberi struktúrákat. Újjá kell építenünk az „Úr templomát”, vagyis vissza kell állítanunk Isten helyes képét az emberiség szívében és a föld színén – folytatta prédikációját a kapucinus barát. A bárka több mint egy hajó, a reménység jele, mert az élet csak akkor virágzik fel, ha újjáépítjük a mennyet és annak közepébe Istent helyezzük. Innét érthető, hogy Jézus miért olyan kemény a templom megtisztításakor. Az özönvíz tehát nem egyszerű pusztítás, hanem az újjáteremtés időszakasza a pusztulás mozzanatán keresztül. A vízözön után csak Noé maradt meg és ami vele volt a bárkában, majd a vizek lassan visszahúzódtak. Isten ekkor megemlékezett Noéról, mert kezében az özönvíz nem a halál terve volt, hanem az élet megújulása. Amikor a vizek leapadtak,
A jel ég és a föld között Isten leeresztett íja
Noé előjött házanépével és akkor kötött vele Isten szövetséget: szivárvány-ívét helyezte a felhőkbe, jeleként a közte és minden élőlény közti kapcsolatnak. A szónok a szivárvány szó eredeti héber jelentésére utalt, mely nem egy színes látvány, hanem egy harcos íjának az íve. Ennek a jelentése pedig: Miután megpróbálta elárasztani az egész világot, az Úr leteszi fegyvereit az emberiség előtt és fegyvertelenné válik. Nehéz megérteni és elfogadni ezt a merész képet, mely éppen napjaikban oly drámai valóság, mert hisz milyen messze vagyunk attól, hogy ég és föld közt felakasszuk harci íjainkat! – utalt a jelenkor fájdalmas valóságára a szónok. Mégis meg kell kérdezni magunktól, melyik képet választjuk: a szivárvány szép színes látványát vagy pedig Istennek a konkrét döntését, aki lehetősége ellenére szabadon dönt az íj letételéről. Így tehát a felhőkből lógó íj képe a szeretet legfőbb megnyilvánulása lehet, egy biztos és megnyugtató szövetség jele – szögezte le a kapucinus szónok.
A keresztség lesz az ég és a föld közötti szövetség végleges jele
Beszéde harmadik, zárórészében arra buzdított, hogy szenteljük magunkat az üdvösségnek. Az Úr „megmentett” egy maradékot a népéből, amely egy hitelesebb és termékenyebb emberi nemzedék útját folytathatja. Aztán letette fegyvereit, békét hirdetett, szövetséget kötött, és így már csak a puszta önvédelem fegyverei maradhatnak meg. Az özönvíz bibliai eseményében az első keresztények Krisztus és keresztje misztériumának előképét látták, az ég és a föld közötti szövetség végleges jelét, amit Péter apostol levelében a keresztség jelképeként értelmez. Az özönvíz örökre véget ért. Nekünk keresztényeknek a víz Krisztus befogadásának szimbóluma lett, igaz, a keresztség adta új teremtményi létezést szabadon, éberen és felelősen kell befogadni, ahogy maga Jézus buzdít minket a végidőkről szóló beszédében, a Noéra hivatkozás után: „Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, melyik napon jön el Uratok. Legyetek tehát ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok” (Mt 24,42-44).
Isten bölcsessége, hogy elrejti a végső napunk idejét: Legyünk mindig készen!
Pasolini atya végül a Jézus jelezte titokzatos és ismeretlen óráról megjegyezte, hogy az kezdettől fogva mindmáig izgatta a kereszténységet. Miközben az Egyház történetében az első közösségek az Úr közeli visszatérése buzgó várakozásában éltek, addig a későbbiekben megértették, hogy ezt a horizontot ki kell szélesíteni, ám mára már elhalványult a várakozás, a kezdeti lelkesedést egyfajta beletörődés és sokszor elcsüggedés váltotta fel. Egy korai névtelen egyházatya kérdezi, hogy miért is van elrejtve előlünk a halálunk órája? Nyilvánvalóan azért, hogy mindig jót tehessünk, mivel bármikor számíthatunk a halálra. Krisztus második eljövetelével is hasonló a helyzet: a világ elől el van rejtve, hogy minden nemzedék Krisztus visszatérésének várakozásában élhessen. Roberto Pasolini kapucinus atya első prédikációját imával zárta: Istenünk, aki elküldted Fiadat, hogy minden népet összegyűjtsön Országodba, add meg nekünk az éberség lelkét, hogy a te békességed útján járva találkozhassunk az Úrral, amikor dicsőségében eljön hozzánk! Ámen!
