A pápa katekézise: Isten az egyházon keresztül gyűjti egybe és magához az emberiséget
Gedő Ágnes - Vatikán
A II. vatikáni zsinat, amikor meg akarta határozni az egyház fogalmát, először annak eredetét vizsgálta meg. Ezt a Lumen gentium – k. dogmatikus konstitúcióban fogalmazta meg, amelyet 1964. november 21-én hagytak jóvá. A dokumentum Szent Pál apostol leveleiből merítve a misztérium kifejezést használta. Mindezzel azonban nem egy sötét vagy érthetetlen dologként utalt az egyházra, éppen ellenkezőleg: Szent Pál főleg az Efezusiakhoz szóló levelében olyan valóságként írta le, mely korábban rejtve volt, és most kinyilatkoztatást nyert.
Krisztus ereje egyesít
Isten tervéről van szó, melynek célja egyesíteni minden teremtményt Jézus Krisztus kiengesztelő tevékenységének köszönhetően, mely kereszthalála által valósult meg. Ezt elsősorban a liturgikus ünneplésre egybegyűlt közösségben tapasztaljuk meg, ahol a különbözőségek viszonylagossá válnak, és ahol az együttlét számít, mert Krisztus szeretete vonz minket, aki ledöntötte az elválasztó falat az emberek között. A széttagoltságban élő emberiség helyzetét az ember önmagában nem képes feloldani, bár szívében él az egység vágya. Ehhez Jézus Krisztus cselekvő erejére van szükség, aki a Szentlelken keresztül legyőzi a megosztottság erőit és magát a megosztót is. Amikor együtt ünneplünk, mert hittünk az evangélium üzenetének, úgy éljük meg, mint Krisztus keresztjének vonzását, ami Isten szeretetének legmagasztosabb megnyilvánulása. Ezért használjuk az ecclesia kifejezést, ami a meghívott emberek közösségét jelenti. Van tehát egyfajta egybeesés a misztérium és az ecclesia, az egyház között: az egyház a kézzel foghatóvá tett misztérium – magyarázta katekézisében Leó pápa.
Az egyház szentség, jel és eszköz
Ez a meghívás, éppen azért, mert Istentől való, nem korlátozódhat egy embercsoportra, hanem valamennyi ember meg kell, hogy tapasztalja. Ezért a II. vatikáni zsinat a Lumen gentium – k. konstitúció elején megállapítja: “Az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének” (LG 1). A szentség szó itt azt jelöli, hogy az egyház az emberiség történelmében annak kifejezése, amit Isten akar megvalósítani. Ezért az egyházra tekintve bizonyos mértékig megragadhatjuk Isten tervét, a misztériumot: ebben az értelemben az egyház jel. A szentség kifejezéshez az eszközt is hozzáteszi, mivel az egyház cselekvő jel. Amikor ugyanis Isten a történelemben működik, akkor tevékenységébe bevonja a személyeket is, akikre cselekvése irányul. Az egyház révén éri el Isten azt a célt, hogy magához gyűjtse és egymás között is egységbe vonja az embereket.
Az üdvösség szakramentuma
Az Istennel való egység az emberi személyek egységében tükröződik. Ez az üdvösség megtapasztalása – jelentette ki Leó pápa, majd így folytatta: Nem véletlen, hogy a Lumen gentium – k. konstitúció hetedik fejezete a zarándok egyház eszkatologikus természetéről a 48. pontban újra szentségként írja le az egyházat, az üdvösség szakramentumaként: “Krisztus amikor felmagasztalták a földről, mindeneket magához vonzott (vö. Jn 12,32 a görögben); föltámadván a halálból (vö. Róm 6,9) elküldte tanítványaira éltető Lelkét, és általa az üdvösség egyetemes szakramentumává tette saját testét, ami az Egyház; az Atya jobbján ül, de folytonosan munkálkodik a világban, hogy elvezesse az Egyházba az embereket, s általa szorosabban kapcsolja magához, és saját testével-vérével táplálva részesítse őket megdicsőült életében” (LG 48.).
Üdvözítő jelenlét
Ez a szöveg segít megértenünk, mi kapcsolja az egyház identitását Jézus Húsvétjának egyesítő erejéhez, ami a szenvedés, halál és feltámadás misztériuma. Egyszersmind hálásnak érezzük magunkat, amiért az egyházhoz tartozunk, a feltámadt Krisztus testéhez, Isten zarándok népéhez, mely üdvözítő jelenlétként él a még széttöredezett emberiségben, mint az egység és a népek közötti kiengesztelődés hatékony jele – zárta szerda délelőtti katekézisét XIV. Leó pápa.
