Interjú Erdő Péter bíborossal: „A szentek fölismerik az életszentség jeleit másokban”

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Bíboros úr, kedden ünnepeltük – méghozzá egészen nagy számú részvétellel – a Szent Péter-bazilika magyar kápolnájának búcsúját, Magyarok Nagyasszonya ünnepét. Ön mutatta be a szentmisét és tartotta a homíliát, benne az új kápolna felszentelésének emlékezetével: „Itt, a Szent Péter-bazilika altemplomában 45 évvel ezelőtt neki szentelte nemzeti kápolnánkat Szent II. János Pál pápa. Felejthetetlen gesztus volt ez, a magyarok régi vágyának beteljesítése”. A Szent István királyunk kérésére a bazilika tőszomszédságában helyet kapott Sanctus Stephanus minor egykori templomnak és a jogutód kápolnának „ezeréves története” van. Miben áll ez ezeréves történelem, hogyan segítette egykor és ma a magyar katolikus hívek életét?

Mindenekelőtt Szent István királynak, úgy tűnik, olyan nagy geopolitikai koncepciója volt, mint a legkiválóbb nomád nagyfejedelmeknek. Vagyis ő akart magyar központot létesíteni az akkori világ fontos városaiban: Rómában, Konstantinápolyban, Ravennában, Jeruzsálemben. A római alapítás kitűnik ezek közül, hiszen későbbi is a Szentszékkel való magyar kapcsolatok tartásának a színhelye volt. A kápolna pedig a zarándokoknak lett a pihenőhelye, a melléje épített vendégházzal. Az a tény, hogy ennyire közel van Szent Péternek a hagyomány szerinti sírjához – csak a Campo Santo Teutonico, a németeknek a hajdani zarándokháza van még ilyen közel –, azt mutatja, hogy mi nagyon is Szent Péter sírja és Szent Péter utóda iránt köteleződtünk el. Ez tehát a szimbolikus üzenet.

Amikor aztán később barokk stílusban átépítették a régi Szent Péter-bazilikát, majd kibővítették, és a sekrestyeszárnyat is kialakították, akkor lebontották a magyar kápolnát a zarándokházzal együtt. Ekkor már persze rossz állapotban is volt. Gondoljunk bele, hogy Magyarország nem volt akkor már sem önálló, sem gazdag; nem tudott a török uralom alatt lévő országrész sem diákokat küldeni Rómába, sem pedig anyagilag támogatni az itteni jelenlétet, hanem később egy másik szálon indult meg a magyar jelenlét, és lett a Collegium Hungaricum, aztán összevonva a Collegium Germanicum et Hungaricum egy olyan központ, ahol magyar diákok tanulhattak és magyar egyháziak találkozhattak. Ennek ellenére újra és újra fölmerült a gondolat, hogy kellene egy magyar nemzeti templom vagy kápolna. Többszöri próbálkozás után tulajdonképpen a VI. Pál pápa alatt elkezdődött és II. János Pál alatt kiteljesedett „enyhülési politikának”, a „disgelo-felolvadás” politikájának az egyik jelensége volt, hogy egyrészt a Szentszék megadta ezt a bizalmat, hogy a Szent Péter-bazilikában lehetett nekünk kápolnánk, másrészt a magyar Egyház és a magyar állam is támogatta ezt a vállalkozást. Annak a kornak nagyon kiváló művészei vettek részt benne, tehát nemcsak Varga Imre mint szobrászművész, aki a főoltárt és Szent István alakját is megmintázta, hanem számos más szobrászművészünk, akik a magyar szentek domborműveit készítették el. Nagyon igényes és a Szent Péter-bazilikához méltó színvonalú kápolna keletkezett akkor.

Amikor 1776-ban VI. Piusz pápa lebontani kényszerült a régi magyar Szent István-kápolnát az új sekrestye építése miatt, akkor egy bullát adott ki, melyben azt mondta, hogy „az utódaim majd gondoskodnak a most lebontott kápolna pótlásáról”. Kétszáz év eltelik, és az 1776-os pápai bulla szava, hogy „majd az utódaim gondoskodnak”, valósággá lett. Ebben van egy nagyon szép kontinuitásüzenet…

Igen, de azért az is benne van, hogy „az órák nem mindenütt egyforma gyorsan járnak”. Szóval kétszáz év után sikerült valóban ezt a kápolnát kialakítani. De azért nagy üzenete van annak, hogy a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére szentelték. A Nagyasszony kultusza Szent István halála után – kicsit az ő gesztusa nyomán, az ő legendájára építve – terjed el, és a barokk korban újra fölvirágzik, mert a töröktől való felszabadulást a Szűzanyának tulajdonították a kortársak. Beleértve Lipót császárt és magyar királyt is, aki őszinte szívvel hitt ebben a közbenjáró segítségben. Tehát a Magyarok Nagyasszonya kultusza és a Magyarok Nagyasszonya-kápolna egy ilyen üzenetet is hordoz. Ugyanakkor, ha végigmegyünk a Szent Péter-bazilika altemplomban, akkor látunk ott jó néhány egyéb nemzeti kápolnát is, és azoknak az oltárképe is többnyire a Szűzanyát ábrázolja – gondolok én a lengyel, a litván és más kápolnákra is. Bizony sok európai nép a katolikus hagyományai alapján a saját nemzeti védőszentjének tekinti a Szűzanyát. Ilyenkor, végigjárva ezeket, óhatatlanul úrrá lesz az emberen az az érzés, hogy egymásnak is testvérei vagyunk és a Szűzanya tisztelete összekapcsol minket.

Ahogy haladunk előre a korban, és leszünk – remélhetőleg – nemcsak idősebbek, hanem mind érettebbek is, sokszor felértékelődnek a múlt eseményei, benne sajátos módon a tanulmányi éveink. Bíboros úr, Ön 1977 és 1980 között Rómában a Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasaként a Lateráni Pápai Egyetemen tanult kánonjogot, én pedig 1979-ben kezdtem tanulni kispapként a Pápai Gergely Egyetemen, és abban időszakban többször is találkoztunk itt, Rómában. Tehát a diákévek…! Tavaly is visszatért az alma materbe, a Lateráni Egyetemre – riport is készült róla –, ahol kánonjogász díszelőadóként szólalt fel. Mit adott a teológiai, kánonjogi tanulmányokhoz Róma genius locija, a hely egészen sajátos szelleme?

Az egyik nyilván az Egyház gyökereihez fűződő kapcsolat. Szent Péter és Szent Pál kultusza, az őskeresztény hagyományok, a keresztény ókor, a patrisztikának a művelése, mely igen magas szintű egyébként Rómában, éppen az Augusztiniánum Patrisztikus Intézetben és másutt is. Nagyon fontos dolog az, hogy a világ minden tájáról jönnek ide tanárok és tanulók egyaránt. Hozzák a maguk problémáit, hozzák a saját kultúrájukat, benne nagyon sokszor fontos teológiai ismereteket és hangsúlyokat is. A kánonjogban ugyanez a helyzet: más realitás, más szabályozás, helyi egyházjog, más működési feltételek. Azt hiszem, hogy nagyon széles áttekintést ad egy nívós római egyetem, akár a teológia, az egyháztörténelem, a patrológia területén, nem is beszélve a biblikus tudományokról.

A Szent Péter-bazilika Kórus kápolnájában tartott szentmise homíliájában Bíboros úr említést tett Szent II. János Pál pápáról. Különleges, sok szempontból erőt próbáló idők voltak azok, kezdve 1978-tól, melyeket a Gondviselés mégis Isten áldotta korszakká tett, főként egy ilyen pápa megválasztásával. Immár éppen húsz éve annak, hogy a nagy lengyel pápa „visszatért az Atyai házba”, és ilyen távlatból tekintve hogyan lehet értékelni az ő péteri szolgálatát?

Amikor a Szentatya elhunyt, akkor a Világegyházat megrázta ez az érzés. Csodálatos és első volt a világtörténelemben, akinek még a haláltusáját is televízión és más tömegtájékoztatási eszközön keresztül valós időben az egész világ követhette, a temetését ugyanígy. Ezek a jelenségek, melyek végighullámzottak az egész földkerekségen, elgondolkoztattak bennünket, hogy tulajdonképpen hogy is működik ma a Lélek, milyen lelkek működnek ma a világban. A jónak és a rossznak egyfajta áramlása az emberiség közösségi tudatában az emberek lelkén keresztül működik, mondhatnám, van ennek egy egyéni és egy globális vonatkozása is.

Azt, hogy II. János Pál pápa nagy pápa volt, Sodano bíboros talán már egy nappal halála után kimondta: „Giovanni Paolo, il Grande”, a Nagy II. János Pál pápa, mert azt akarta, hogy így maradjon meg a neve a keresztény közösség emlékezetében. Ugyancsak azokban a napokban történt – akkor már bíborosként voltunk együtt, talán Tomkó bíboros volt a kezdeményezője, akik elkezdtek aláírásokat gyűjteni a bíborok közt –, hogy „Santo subito”, „azonnal szent”, hogy rögtön avassák szentté, tudniillik, hogy ne kelljen megvárni a szenttéavatási eljárás határidőkhöz kötött lassú menetét, hiszen mindenki meg volt róla győződve, hogy egy szent távozott el közülünk. Nyilván meg kellett várni az új pápát, hogy ő miként dönt, milyen felmentéseket ad, vagy milyen határidők szerint rendezi az ügyet, de hogy minél hamarabb el kell kezdeni, erről mindenki meg volt győződve, mert hiszen az életszentségnek egy különös gazdagságát hagyta ránk. Ezentúl nagyon sok mindent meghagyott a részletekben is: például „Európának a lelke” az ő számára nagyon fontos volt. Az egész európai közösségnek Kelet és Nyugat kettőségében gondolkozott, és ezért mondta gyakran, hogy „Európának és az európai egyháznak mindkét tüdejével kellene lélegeznie”.

Ő itt a latin szertartású és a keleti szertartású keresztényekre gondolt, vagy néha talán a nyugati rendszerű és a szocialista, vagy volt szocialista országokra. Mindenesetre azóta egy kicsit annyiban módosult a látószög, hogy ma már mindenki globálisan gondolkodik. Akkor úgy éreztük, hogy Európában gondolkodni nagyon tág szemléletet jelent. Ma pedig van, aki ezt is szűkösnek érzi. Persze János Pál pápa nem az az ember volt, aki „csak” Európára szorítkozott, hiszen beutazta az egész világot, és olyan megrendítő volt, hogy még akkor is, amikor már nehéz volt beszélnie, 30-40 nyelven elmondta a karácsonyi jókívánságait, mert igyekezett, hogy minden emberhez szóljon.

Itt szolgáltam, a Vatikáni Rádióban a 2000-es nagy jubileum után, amikor küszöbön állt az új tagországjelöltek felvétele az Európai Unióba. 2004 előtt járunk..! Emlékszem a biztatására, bátorítására, hogy lépjünk be az Európai Unióba, de ő meg is adta hozzá azokat a szempontokat, melyek alapján maga is belépni szándékozott mint lengyel ember, és így szerette volna kerek egészét látni Európának. Éppen ezért a maga tekintélyével erősen szorgalmazta, hogy vegyék be az Európai Unió alkotmánya preambulumába, hogy Európának alappillére a saját keresztény mivolta. Nem hallgatták meg, ennek ellenére támogatta a belépést. Aztán lett, ami lett; azóta huszonegy év telt el, és hiányoznak nem csak a preambulumból ezek a gyökerek, ellenben nem vigyáz rá úgy Európa úgy, mint ahogy a Charta, az Alkotmány kötelezhetné. Hogyan lehet értékelni ezt a megközelítést, hogy Európa legalább a gyökereiben mennyiben keresztény, és ebből mi következne?

A kereszténység itt Európában a kultúrának mindmáig nagyon fontos alkotórésze. Szokták mondani azt is, hogy még aki vallásosan nem is elkötelezett, vagy nem mélyen hívő, az is önkéntelenül vagy tudatosan nagyon sok mindenben szeretettel fogadja vagy igényli azokat a struktúrákat, amelyekben a keresztény vallásosság rendezte a mindennapi életét. Emlékszem, egyik alkalommal az Európai Uniónak a megbízottaival, a vallások képviselőivel beszélgettem, és valaki fölvetette – nyilván nem az egyházak részéről –, hogy mi lenne, ha nem hétnapos hetet tartanánk, hanem dekádrendszert vezetnénk be, minden tizedik napot, mint a francia forradalom után. Az első, aki tiltakozott, még csak nem is egy keresztény személyiség volt, hanem a zsidó közösség képviselője; de aztán mások is, még a buddhisták is fölsorakoztak amellett, hogy az életnek ez a ritmusa itt nagyon fontos. Ez csak egy példa arra, hogy a kultúra az emberi közösség életének egyfajta egységét jelenti. Ezt az egységét pedig – többnyire, vagy mindenütt? – egy világnézet, de leginkább egy vallás teremti meg.

Ebben benne van az időnek a ritmusa – ünnepek, esetleg munkaszünet, gyásznapok –, és benne van a térnek az elrendezése is. Például az a tény, hogy kisebb települések közepén Európában ott áll a templom, vagy magának a templomépületnek és a köztéri szobroknak, kereszteknek a jellege, amelyek emlékeztetnek arra, hogy az egysíkú, mindennapi életünkön túl van valami magasabb. És ez pedig a közösséget egy bizonyos módon rendezi.

Mindeközben nem erodálódik túlságosan is a keresztény közösség az utóbbi évek során…?

Hát igen, erodálódik, pusztul vagy pusztíttatik, de mindenesetre kétségtelenül ennek az európai jogban nem sikerült így érvényt szerezni. II. János Pál pápa utolsó éveiben nemcsak a diplomáciai testületnek, hanem a bíborosoknak is feladatául szabta – legalábbis a mi vidékünkön –, hogy az európai uniós képviselőknél járjunk közben, hogy ők támogassák azt, hogy említés legyen a görög-római, esetleg keresztény örökségről. Ehhez csak egy vallási örökségre való utalás szerepel, tehát nem sikerült a kereszténység említését elérni. Egyébként amikor mi ebben az ügyben eljártunk annak idején, már a budapesti nunciussal éreztük, hogy ez nem fog menni. Nagyon udvariasak voltak a képviselők, de hát azt mondták, hogy ők a brüsszeli többséggel szemben akárhogy is szavaznak, annak nem lesz sok foganatja.

II. János Pál pápa még arról is beszélt az ő európai koncepciójában, hogy geográfilag megmutatta a határokat: Európa az Atlanti óceántól az Urálig terjed – mondotta akkor, 20–30 évvel ezelőtt…

Nyilván benne van ebben az a felismerés, hogy a keresztény örökségnek a bizánci változata is hozzátartozik, és szemben egyes amerikai szerzőkkel, akik próbálták azt a bizánci kultúrát egy teljesen más kultúraként bemutatni és a nyugati kereszténységgel szinte szembeállítani. De ezzel szemben ő inkább ezt az egységet hangsúlyozta. Igaz ugyan, hogy éppen a keleti kereszténység körében az Urálig tartó Európát néha úgy jellemezték, hogy miért csak az Urálig, miért nem a Csendes-óceánig. Egyébként Európa esetében ez egy igen kényes kérdés, mert szemben a többi földrésszel Európának nincsenek természetes határai. Tehát nem Ausztrália, sem Észak-Amerika, melyeket tenger vesz körül, hanem bizony kelet felé egy kulturális, gazdasági és egyéb határrendszer működik. Egyébként ez egy, a kereszténységgel kapcsolatos dolog, hogy így vált Európa közös kultúrájú egységgé, hiszen az ókorban a Mediterráneum volt a kultúregység, amely Észak-Európát nem tartalmazta, viszont tartalmazta Észak-Afrikát, meg a Közel-Keletnek egy bizonyos részét. Tehát éppen a népvándorlás korában, éppen a keresztény missziók során – részben az iszlám terjedése kapcsán is – átrendeződött a kulturális tér. Később hajlamosak voltak sokan úgy gondolni, hogy egyben ez egy földrajzi, lehatárolt térség is, ami teljesen soha nem volt igaz.

Egy hónappal ezelőtt Magyarországon nagyon szép ünnep volt, amikor boldoggá avatták Bódi Mária Magdolnát, ugyanakkor most arra emlékeztünk itt pár napja Rómában, hogy 80 évvel ezelőtt lett vértanú, és Mindszenty József bíboros ötven évvel ezelőtt fejezte be földi életét. A két nagy személyiségre együtt emlékeztünk a Római Magyar Akadémia dísztermében. A földrajzi köteléken túl mi köti össze ezt a két személyt?

– Jogi értelemben lehet mondani, hogy éppen Mindszenty József volt a püspök akkor, amikor elindították Bódi Mária Magdolna boldoggá avatása előkészületeit, tehát az egyházmegyei informatív szakaszt. Azonban valami más is összekapcsolja őket. Ez pedig a szentek érzéke az életszentség iránt. A szentek fölismerik az életszentség jeleit másokban, és Mindszenty, akkor még veszprémi püspökként, azt mondta, hogy ez a történet, Bódi Magdi története egy vértanúság története. Tehát ezt volt az a felismerés, ami őt arra indította, hogy formailag is elkezdjék az informatív eljárást. Nagyon fontos, hogy ráérzett arra az üzenetre, amely Bódi Mária Magdolna tanúságtételéből sugárzott.

Köszönöm a beszélgetést, Bíboros úr! Kérjük Boldog Magdi támogatását a mennyekből, s ugyan még nincs a boldoggá avatottak közt Mindszenty bíboros, de mint Isten tiszteletreméltó Szolgájához felfohászkodhatunk hozzá.

Fotó: Merényi Zita – Magyar Kurír